Miért fontos Mongólia?

 

Sokféle indíttatásból kezdenek emberek lovon íjászni. Van aki a sportot keresi benne, van aki a hagyományőrzést, van aki a harcművészetet és sokan csak a kellemes időtöltést. Én úgy gondolom, hogy a lovasíjászat mint harcmodor egy életforma része volt, mégpedig a nagyállatartó lovas (általában nem egészen helyesen nomádnak nevezett) életforma része. Ennek minden jellegzetességét magán hordozza és nem is érthető meg igazán nélküle.

Szerettem volna választ kapni arra, hogy a szkíták feltünésétől kezdve miért voltak ezek a népek legyőzhetetlenek és hogyan voltak képesek hihetetlenül rövid idő alatt a világ legnagyobb birodalmait létrehozni. Olyan óriásokat kényszerítettek térdre, mint Asszíria, Egyiptom, Perzsia, Khorezm, Róma, Kína, stb. Ez másképp nem volt lehetséges, mint hogy rendkívül jól felszerelt és vasfegyelemmel bíró hadseregük volt, amit kitűnő hadi taktikával vezettek. Ennek nem lehetett más az alapja, csak az életformájuk, hisz ebben a szellemben kellett felnőjjenek.

Egy lovas nép gyermeke születésekor kap egy újszülött csikót és egy nyerget. Mire a ló lovagolható lesz, a gyermek már képes lesz azt megülni. Két évesen az apja előtt ül a nyeregben, miközben behajtják a ménest, és 5 évesen már egyedül hajtja be a juhokat lóháton a legelőről. Ahogy nő, úgy kap egyre komolyabb megbízatásokat a családtól, egyre több és egyre nagyobb állatokra vigyáz. Fiatalemberré cseperedik, mire a legnehezebb, de egyben legelőkelőbb feladatot megkapja, vigyázhatja a ménest. Teszi mindezt napi 10-14 órában lóháton ülve. Ez nagyon romantikusnak tűnik, de az igazat megvallva mérhetetlenül unalmas tud lenni.

Ezért aztán a pásztorok sokszor szórakoztatják magukat valamivel, hisz az állatok messziről látszanak míg békésen legelésznek, és nemigen van tennivaló körülöttük. Így készülnek a legszebb pásztorfaragások. Természetesen faragni sem szoktak 10 órát egy nap.
Minden család fő értéke az állatállománya, ezért abból nem szívesen vágnak le, hisz felélik vele a saját gazdagságukat. Főként nyáron jellemző, hogy páran összefognak és fegyvert véve a kézbe vadászni indulnak, szinte minden nap, mert hát a húst ők is szeretik. Ma már ezt kis kaliberű puskával teszik, de könnyen kitalálható, hogy pár száz évvel ezelőtt is még ehhez íjjat használtak.

A vadászat összehangolt tevékenységet kíván a résztvevőktől és megköveteli a lovakkal való tökéletes együttműködést is. Néhány lovas ráhajtja a vadakat a korábban szél ellen elbújt várakozó társaikra. Nem lehet nem észrevenni a párhuzamot az előzőleg elrejtett csapattestekkel, akik arra várnak, hogy a menekülést színlelő csapatok után eredő ellenség a közelükbe érjen. Mindez lóháton, fegyverrel a kézben történik.
Mivel az állatok komoly értéket képviselnek időnként megesik (sőt, különféle népek területének határán gyakran megesik), hogy rátörnek a szomszédra és vagy virtusból, vagy kényszerűségből megpróbálják elhajtani annak állatait. Ilyenkor aztán senki sem veszi tréfára a dolgot, lóra ülnek és fegyver után nyúlnak még manapság is. Ha nem a szomszéd törzs tagjai, akkor az egyszerű rabló az, aki szintén veszélyt jelenthet az állatokra, ez az az eset, amikor a legkevesebb irgalomra számíthat az elkövető, ha tetten érik. A virtust még csak elnézik olykor, de az egyszerű lopásnak sosem volt nagy becsülete. Mindenesetre ilyenkor is lóra pattan a pásztor, kapja a fegyvereit, és azonnal indul megvédeni mindazt, ami az életét jelenti.
Télen persze ezek a dolgok elcsitulnak, hisz a nagy hóban kockázatos az ilyesmi. De ne higgyük, hogy a pásztor ilyenkor nyugton ülhet a jurtájában. Hóban, fagyban neki kell gondoskodnia arról, hogy a jószág találjon ennivalót vagy éppen az ítélet idő elől szél ellen védett völgyekbe vezesse az állatállományt. Kint van ilyenkor is az állatok között mindannak a természeti megpróbáltatásnak kitéve, amit a jószág is kénytelen elviselni. Ettől lesz ennek a népnek a fia olyan, aki, ahogy Bölcs Leó írja:”A szükségekben való megszorítást jól tűri.”. De ezzel koránt sincs vége. Az időjárás keménysége a ragadozókat egyre közelebb hajtja a nagy tömegben előforduló háziállatokhoz. Nem számít ritkaságnak az, hogy egy szállás állatait télen akár minden másnap megtámadják a farkasok, aminek kb. a felében sikerülhet is állatokat kiszakítaniuk és megölniük. Ekkor sincs sok választása a pásztornak, lóra ül és fegyver után nyúl.
Mindebből jól látható hogy lényegében egész nap lovon ültek és a fegyverüket használták. Mégpedig úgy használták, hogy ha nem találtak célba, vagy éhen maradtak, vagy megrövidültek javaikban. Legrosszabb esetben az életük múlhatott rajta.
Amilyen kemény volt az életük, olyan kemények voltak a törvényeik és a hadseregük is. A letelepedett népek szinte nem tudták őket megállítani. Nekik másfajta seregeik voltak. Még ha minden nap gyakoroltak is, ha mellé lőttek, akkor sem maradtak éhen aznap és nem is lőtt vissza a céltábla. Vívásban sem kellett attól tartani, hogy a gyakorlatozásra kijelölt bajtárs halálos sebet ejtene társán, nem úgy, mint egy rabló, aki úgy mentette az irháját, ahogyan csak tudta.

Ezért gondoltam úgy, hogy nem elég a lóról lövést gyakorolni, hanem meg kell ismerni azt az életformát is, amire épül. Ezt ma már szinte csak Mongóliában lehet tetten érni, bár már ott sem sokáig. Akinek szerencséje van és kedve is hozzá még saját bőrén érezheti milyen a középkorban élni. Milyen érzés a végtelen puszta kék ege alatt szabadnak lenni. Milyen dolog csikorgó télben a magad kezével gyűjtött ló és tehéntrágya tüzénél melegedni. Szerintem mindez kell ahhoz, hogy az ember ősei lelkületével szállhasson lóra.

Itt megtekinthető a Mongóliában készült fotók egy része.